Aki mégnem olvasta a cikket a Nők Lapjában itt is megteheti.
Írta: Dobray Sarolta
PA-RA-DI-CSOM
Van egy zenekar. Dübörög tőlük a tér. Évi negyven koncert, külföldi fellépések, 36 dalos repertoár, egy saját CD, saját dalokkal. Csakhogy ennek a zenekarnak a tagjai mások, mint a többség. Értelmi, és testi fogyatékossággal élők, akiknek százszor több energiát kell beletenniük abba, hogy akár egy akkordot, egy harmóniát megtanuljanak. De ők belerakják ezt az energiát, boldogan, hálával, kérdések nélkül.
Zöld falak, fehér neon. Zavart arcok, nézések, lépések. Téblábolások inkább. Csöndes zaj, zajos csönd, nagyjából semmi. Hangszerek, amolyan árván. Egy lány, kerekarcú, megfogja egy fiú kezét, együtt lépnek, egyik sem húzza a másikat, nem is tolja. Szokatlan, zsigeri egyenrangúság. Kerekesszékek, járókeret. Egy régenvolt óvoda épülete. A Molnár Gábor Műhely Alapítvány működik itt, ahol a szociális alapellátás keretén belül gondozzák az Ajka és környékén élő fogyatékossággal élő felnőtteket.
A folyosón magas fiú ragadja meg a csuklóm, és húz magával, előre, csak úgy, már szinte szaladunk, mint valami virágos nyári réten, a homályos boldogság lendületével. Szökellünk. Ő, legalábbis. Benn, egy szobában férfiak, nők hajolnak a kismegszakítók, és mindenféle kapcsolók fölé csöndesen, egészen közel. Dolgoznak. Egy fiú odalép az egy lányhoz, belecsókol a hajába, aztán két keze közé fogja az arcát, az elpirul, felragyog. Félszeg bátorság. Valami halk, kivehetetlen rock szól. A folyosó végén készülődés zajai.
A hangszerekhez lassan emberek rendelődnek. „Nyomjad, hadd szóljon!” „Iringó, mikrofonpróba! Egy-két, három, kétszázezer, végtelen!” A szintit nyomjad, Lacikám...” „Gyerekhangon vagy még apám...” Valami éled. Mindenki a helyén.
Aztán a dobos, ott a kórházzöld szoba közepén, fölemeli dobverőit, mint valami varázspálcát a varázsló, üti őket össze, egy-két-há’..., egy másodpercre megáll a levegő, és bumm, az erekbe belerobban a vér.
„Ha nem bírod már elviselni, azt amiben vagy...!”
Őrült erővel rúgja be a zene a szobát, „Ríííngasd, ringasd el magad...”, a zenészek arca boldogságban úszik hangszereik fölött, kinyílik itt egycsapásra mindenki, akár egy virág a természetfilmek gyorsított felvételein, egy virág, aki tudja magáról, hogy szép is, jó is, bármit mondjanak róla egyesek.
És érkezik a „közönség”. Hömpölyögnek befelé, a kapcsolók, a soros megszakítók mellől, ki-ki a maga módján, az élet által rámért átkok és áldások súlya szerint, lassan, bicegve, szökdécselve, csoszogva. Jönnek a zenére, mint éhes ember az ebéd illataira. Arcukat - érzékszerveiket - előre nyújtják.
„Ringasd, ringasd el magad...” És ringanak, táncolnak, mennyországi burkokban lubickolnak.
„Ha a gondok elharapják már a torkodat/Pihentesd a sebeket és ringasd el magad”
Kérdezem, mindig ekkora közönség van-e, amikor zenélnek, hát igen, van, mondják, ezért igyekeznek inkább péntekenként próbálni, délután, amikorra már elfogytak itt az alapítványnál az emberek. Pallagi Attila, a zenekarvezető meg is jegyzi, hogy itt komoly meló van kérem, összeszerelni a cuccot, beállítani, pakolni, na meg az amúgy is törékeny fókuszt, azt sem egyszerű megtartani itt a többségnek, ha a rajongó társak/munkatársak a maguk áradó módján, akár négykézláb is bemásznak a próbatérbe. Szóval, minden héten legalább egy próba, hétvégenként meg fellépés, tavasztól ősz közepéig. Van, hogy napi kettő is. Fesztiválok. Falunapok.
És a Laci nevet, és mondja, hogy hát az üres üveget azt vissza kell vinni, ez van. Meg azt is, hogy a múltkor, mikor az Attila kiküldte a kocsiba a mikrofonállványért, a kocsiemelőt vitte fel a színpadra. És innentől jönnek a sztorik, egymás után, ahogy az a rendes zenekaroknál lenni szokott, nagy röhögések közé téve.
A zenekar 2005-ben alakult, de akkor még nem volt az igazi, sőt, még nevük sem volt, ahogy Janó meséli, úgy konferálták csak fel őket, hogy a „zeneterápiások”, vagy jobb esetben a Molnár Gábor Műhely Alapítvány zenekara.
Laci, a kongás, aki azóta megkerült, elém tolja a dalok listáját, válasszak, onnan mostanra már bármi megy nekik, mint a pinty, sőt, mint a karikacsapás. Sok év munkája van e mögött.
Ebédidő van, de ez most senkit sem érdekel, hát egyéb tennivaló híján feltűnik a konyhásnéni is az ajtóban, kezeit feje fölé lendíti. „Induljon a banzáj, essen szét a ház / Legyen úrrá rajtunk az aktuális láááz...!” Kit érdekelnek már itt a korházzöld falak, meg a sűrű neon, éneklünk mind, én is, mint a régi szép időkben, ki is hussan egyszerre a fejemből, hogy ez egy „olyan” zenekar.
Pallagi Attila, eredetileg pedagógus, angoltanár, négy éve a zenekar vezetője, erre a feladatra vették fel az alapítványhoz. Most csoportvezető, nemzetközi projectvezető, sofőr, színdarabíró itt. Mert hogy színjátszó csoport is van. A Magyar Speciális Művészeti Műhely egyesület minden évben hét napos óriás fesztivált szervez, meghívják az összes fogyatékossággal élő intézményt, és mindenki előad valamit. Ők, az Ambrózia Színjátszók minden évben vadonatúj darabot visznek.
Attilának amúgy van még három másik zenekara, ép, nyilvánvalóan nagyobb tudású zenészekkel, de ott jóval halkabb a siker. Szereti azt is, persze, de az egész más, itt elbűvöli a nagy, kifogyhatatlan lelkesedés, ami a Laciban, a Bandiban, a Janóban és a többiekben lobog, ahogy ők a zenébe mindent félredobva beleállnak. Persze ez Attila feladata is, hogy megmaradjon a kitartás, hogy legyen sikerélmény, koncertek, fejlődés, hogy izmosodjon bennük az akarás, meg az önmagukba vetett hit.
Itt majdnem mindenki zeneiskolába jár. Kemeneczky Laci is. 22 éve tartozik ide, az alapítványhoz, de mióta van a banda, valahogy minden könnyebb, a szíve, meg a feje is kicsit.
És már mondja is tovább, hogy a munka neki a legfontosabb. Hogy van. És hogy pénzt is kap érte.
A többiekből erre kibukik a nevetés, nevetnek magukon, egymáson, az életen. Mindenki dolgozik itt a zenélés, a színház, a tánc mellett, az a sok gyakorlás, próba, fellépés mind a szabadidőből megy, sérültnek, segítőnek egyaránt.
Mondom most Lacinak, játszák el az ő kedvencét. Pillanatot gondolkodik aztán megy is vissza, a szintetizátor mögé.
„...hol van az egy, és hányszor van az á-moll/ Elhagytad a kottát legalább már százszor/ Szavakból állnak a mondatok, hangokból a dallamok/ Adom a hangot, hogy dúdold el, szeretem mondani, szabadulj fel/ Neked adom a hangot, gyere és énekelj/A zene szabadon szárnyal, repüljünk messze el!...”
Taps, üdvrivalgás.
A földbe fúrja most hirtelen a tekintetét. Nézem, jóképű ember, nagy, sötét szemekkel. Ha nem lett volna az a kis valami, hiba, csavar, ott a központi idegrendszerben valamikor az élete legelején, most kapós férfi lenne. 37 éves. Mit szeretne legjobban, kérdezem. Egy barátnőt, azt mondja, egy olyan igazit.
- Én nem akarok életem végéig a szüleimmel élni. Próbálkozok én társkereső oldalon is. De hát lehet, hogy az a lány nem beteg, csak én.
Valaki szét is robbantja gyorsan ezt beállni készülő, reménytelen csöndet:
Három éve jár ide, az alapítványhoz, itt ismerkedtek meg, fél éve pedig össze is költöztek. Ő is járt régen zeneiskolába, meg otthon dúdolgatott a fürdőszobában. A dúdolgatástól mindig megnyugodott. Kérdezem, mi a szerelem. Gondolkodás nélkül sorolja is, mert, hogy a válasz szerinte egyszerű, mint a pofon.
Bandinak 17 éves koráig nem volt zene az életében, sőt, teljes, néma csönd volt csak. Siketen született. Aztán, 16 évesen azt mondták a szüleinek az orvosok, hogy lenne itt egy műtét... Valami nagy dolgot várok, mikor kérdezem, milyen volt, milyenek voltak az első hangok, a műtét után.
Olyan természetesen mondja ezt, hogy hát, ilyen a világ, egyszer hallja az ember, egyszer meg nem, ez van. Aztán csörgőt adtak a kezébe itt az alapítványnál, később meg kérdezték, nem akar-e basszusgitározni. Akart. És gyakorolt, sokat.
Mindenki egyetért itt, hogy mióta a zenekar van, sokkal szebb, színesebb lett az élet. Utaznak külföldre is. Szlovénia, Írország, Hollandia... A zenekar nélkül erre esélyük sem lenne. Janó a repülőt mondja most, hogy azon is ültek, hogy milyen csuda érzés volt, ahogy a gép végtelen tempóval rohant, aztán a magasba rántotta önmagát, és őket. És hogy nem kell látni a repülést. Azt érezni kell. Felvetem, milyennek gondolja a többieket. Hogy nézhetnek ki. Nagy csodálkozás lesz aztán erre, most jönnek rá, hogy hát a Janó nem is tudja ezket. Hogy nem látta őket sosem.
És hasít a dal.
„Süt a nap, egy felhőn fekszem/rózsaszín napszemüvegben (...) Ez marha jó, repülsz, mint egy léghajó...”
- Én ültem már léghajón... Marha jón! - állítja aztán Laci, a kongás, és nagy elánnal dől előre. A többiek néznek rá, egy pillanatra kérdőn, aztán már nem. Most ez a valóság. Meg a szeretet, ezt mondja még Laci. Hogy az a legfontosabb, jobb még a léghajónál is. És hogy itt ő nagyon sok szeretet kap a zenésztársaktól.
Attila büszke is rájuk rendesen. Mondja, mennyire meg szoktak lepődni a koncerteken az emberek, amikor belehúznak, hogy elsőre nem is nézik ki belőlük.
Egymásra néznek, Janó összeüti a dobverőket, mint egy varázsló a varázspálcáját, egy-két-há, és! Kúszik a Vad fruttik dala mindenki bőre alá, a homlokok mögé:
„Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen/Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben /Korlátok nélkül növekszik egyre/A sztratoszférán át tör a végtelenbe/Lehetek én is, lehetek én is az az egy/Az az egy...”
Sötétedik. Ahogy zenészek, közönség hömpölyög kifele a zöld falak közül, vissza, a kismegszakítók és kapcsolók fölé, egy vékony fiú hirtelen megfogja a vállam. Lábai, ujjai keresztbe csomózódva, szájában is gabalyodnak a szavak. Mégis értem mindet, akkora bennük a hit, a vágyakozás, és a szomorúság:
A Molnár Gábor Műhely Alapítvány testi, érzékszervi és értelmi fogyatékossággal élő felnőttek nappali intézménye. A nappali ellátáson belül részt vesznek fejlesztő foglalkozásokon, életvezetési foglalkozásokon és színvonalas művészi tevékenységet is végeznek. Az Ambrózia színjátszók drámáznak, míg a Hangadók zenekar akár két órás koncerttel is tud szórakoztatni. Emellett dolgoznak is, szociális és rehabilitációs foglalkoztatás keretén belül. Szőnek, csomagolnak, sorjáznak, és még sok más egyéb tevékenység is szolgálja életüket.
Molnár Gábor Műhely Alapítvány
Levélcím: 8400 Ajka, Móra Ferenc utca 30.
Tel: +36-88/213-844
Email: mgma.ajka@gmail.com