Hibaüzenet

Deprecated function: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls menu_set_active_trail() függvényben (/home/netsaleh/honlapok/mgmalapitvany.hu/includes/menu.inc 2405 sor).

Hírek & Események

A Hangadók a Nők Lapjában

Aki mégnem olvasta a cikket a Nők Lapjában itt is megteheti.

Írta: Dobray Sarolta

PA-RA-DI-CSOM

Van egy zenekar. Dübörög tőlük a tér. Évi negyven koncert, külföldi fellépések, 36 dalos repertoár, egy saját CD, saját dalokkal. Csakhogy ennek a zenekarnak a tagjai mások, mint a többség. Értelmi, és testi fogyatékossággal élők, akiknek százszor több energiát kell beletenniük abba, hogy akár egy akkordot, egy harmóniát megtanuljanak. De ők belerakják ezt az energiát, boldogan, hálával, kérdések nélkül.

Zöld falak, fehér neon. Zavart arcok, nézések, lépések. Téblábolások inkább. Csöndes zaj, zajos csönd, nagyjából semmi.  Hangszerek, amolyan árván. Egy lány, kerekarcú, megfogja egy fiú kezét, együtt lépnek, egyik sem húzza a másikat, nem is tolja. Szokatlan, zsigeri egyenrangúság. Kerekesszékek, járókeret. Egy régenvolt óvoda épülete. A Molnár Gábor Műhely Alapítvány működik itt, ahol a szociális alapellátás keretén belül gondozzák az Ajka és környékén élő fogyatékossággal élő felnőtteket.

A folyosón magas fiú ragadja meg a csuklóm, és húz magával, előre, csak úgy, már szinte szaladunk, mint valami virágos nyári réten, a homályos boldogság lendületével. Szökellünk. Ő, legalábbis.    Benn, egy szobában férfiak, nők hajolnak a kismegszakítók, és mindenféle kapcsolók fölé csöndesen, egészen közel. Dolgoznak. Egy fiú odalép az egy lányhoz, belecsókol a hajába, aztán két keze közé fogja az arcát, az elpirul, felragyog.  Félszeg bátorság. Valami halk, kivehetetlen rock szól. A folyosó végén készülődés zajai.

  • Játszani fognak?! A Kemeneczky Laciék? - kérdezi a fiú, pupillájában ott a tisztalelkűek hatványozott lelkesedése, tenyerében a készülődő taps.
  • Laci? - kérdezek vissza.
  • Hát a Laci! Ő a szintetizátoros! - kapja fel a fejét, hogy ezt hogyan nem lehet tudni, és izgatott hódolattal mutatja az erős, magas embert, mint valami rocksztárt. Laci meg előregörnyedve fürkészik engem, az idegent. Gyanakvó kíváncsiság van itt most mindenfele. Az egyik sarokba húzódva áll egy inas férfi, a körmét nyomogatja. A félig nyitott ablak előtt teherautó köhög.

A hangszerekhez lassan emberek rendelődnek. „Nyomjad, hadd szóljon!” „Iringó, mikrofonpróba! Egy-két, három, kétszázezer, végtelen!” A szintit nyomjad, Lacikám...” „Gyerekhangon vagy még apám...” Valami éled.  Mindenki a helyén.

Aztán a dobos, ott a kórházzöld szoba közepén, fölemeli dobverőit, mint valami varázspálcát a varázsló, üti őket össze, egy-két-há’..., egy másodpercre megáll a levegő, és bumm, az erekbe belerobban  a vér.

„Ha nem bírod már elviselni, azt amiben vagy...!” 

Őrült erővel rúgja be a zene a szobát, „Ríííngasd, ringasd el magad...”,  a zenészek arca boldogságban úszik hangszereik fölött, kinyílik itt egycsapásra mindenki, akár egy virág a természetfilmek gyorsított felvételein, egy virág, aki tudja magáról, hogy szép is, jó is, bármit  mondjanak róla egyesek.

És érkezik a „közönség”. Hömpölyögnek befelé, a kapcsolók, a soros megszakítók mellől, ki-ki a maga módján, az élet által rámért átkok és áldások súlya szerint, lassan, bicegve, szökdécselve, csoszogva.  Jönnek a zenére, mint éhes ember az ebéd illataira. Arcukat - érzékszerveiket - előre nyújtják.

„Ringasd, ringasd el magad...” És ringanak, táncolnak, mennyországi burkokban lubickolnak.  

  • Nem látom a kezeket! - így kiabál most az énekes lobogó hangon, Zemán Janó, aki a dobos is egyben, és nevet magán, mert hogy a kezek már magasban vannak, de hát ő vak, születése óta, sohasem látta még a világot, ahogy a benne a zenére fellendülő kezeket sem. A tapsból viszont mindig kihallja, mekkora a tömeg, és ahogy mondja, neki az bőven elég.

„Ha a gondok elharapják már a torkodat/Pihentesd a sebeket és ringasd el magad”

Kérdezem, mindig ekkora közönség van-e, amikor zenélnek, hát igen, van, mondják, ezért igyekeznek inkább péntekenként próbálni, délután, amikorra már elfogytak itt az alapítványnál az emberek. Pallagi Attila, a zenekarvezető meg is jegyzi, hogy itt komoly meló van kérem, összeszerelni a cuccot, beállítani, pakolni, na meg az amúgy is törékeny fókuszt, azt sem egyszerű megtartani itt a többségnek, ha a rajongó társak/munkatársak a maguk áradó módján, akár négykézláb is bemásznak a próbatérbe. Szóval, minden héten legalább egy próba, hétvégenként meg fellépés, tavasztól ősz közepéig. Van, hogy napi kettő is. Fesztiválok. Falunapok.

  • Két órás bulit nyomunk. A fél falu táncol - mondja Attila.
  • Vagy az egész! - csattan fel valaki büszkén, és erre mindenki újra összecsapja a tenyerét.
  • És a Sulyok Laci...? Hol van? Elveszett már megint? - Dobja be Mészáros Bandi a basszusgitár mögül, és erre körbenéz mindenki, keresik a kongást.
  • De hát fogyatékosok vagyunk, valakit mindig nyilván elhagyunk, valaki mindig eltéved... - tárja szét elnézően karját a zenekarvezető. Az egyetlen „ép” tagja a bandának.   
  • Emlékszel, Kemeneczky Laci? Amikor Fehérváron játszottunk, és te még az utolsó szám előtt elindultál visszavinni az üres sörösüveged? Úgy kellett visszarángatni...

És a Laci nevet, és mondja, hogy hát az üres üveget azt vissza kell vinni, ez van.  Meg azt is, hogy a múltkor, mikor az Attila kiküldte a kocsiba a mikrofonállványért, a kocsiemelőt vitte fel a színpadra. És innentől jönnek a sztorik, egymás után, ahogy az a rendes zenekaroknál lenni szokott, nagy röhögések közé téve.  

A zenekar 2005-ben alakult, de akkor még nem volt az igazi, sőt, még nevük sem volt, ahogy Janó meséli, úgy konferálták csak fel őket, hogy a „zeneterápiások”, vagy jobb esetben a Molnár Gábor Műhely Alapítvány zenekara. 

  • Örömzenélés volt akkor még, semmi több - mondja tovább Janó, azzal az állandó, feldobott mosollyal az arcán. - Csakis terápiás jelleggel. Kapott mindenki hangszert a kezébe, de elég kezdetlegeseket. Csörgőket ráztunk, meg békát. Aztán ki lettek választva a tehetségesebbek, akiknek ritmusérzéke is volt.  Mindenki sajnos nem kerülhet be... 2008-ban meg nekem jutott eszembe a név: Hangadók! És onnantól vagyunk igazi zenekar.  

Laci, a kongás, aki azóta megkerült, elém tolja a dalok listáját, válasszak, onnan mostanra már bármi megy nekik, mint a pinty, sőt, mint a karikacsapás. Sok év munkája van e mögött.

Ebédidő van, de ez most senkit sem érdekel, hát egyéb tennivaló híján feltűnik a konyhásnéni is az ajtóban, kezeit feje fölé lendíti. „Induljon a banzáj, essen szét a ház / Legyen úrrá rajtunk az aktuális láááz...!” Kit érdekelnek már itt a korházzöld falak, meg a sűrű neon, éneklünk mind, én is, mint a régi szép időkben, ki is hussan egyszerre a fejemből, hogy ez egy „olyan” zenekar.

Pallagi Attila, eredetileg pedagógus, angoltanár, négy éve a zenekar vezetője, erre a feladatra vették fel az alapítványhoz. Most csoportvezető, nemzetközi projectvezető, sofőr, színdarabíró itt. Mert hogy színjátszó csoport is van. A Magyar Speciális Művészeti Műhely egyesület minden évben hét napos óriás fesztivált szervez, meghívják az összes fogyatékossággal élő intézményt, és mindenki előad valamit. Ők, az Ambrózia Színjátszók minden évben vadonatúj darabot visznek.

Attilának amúgy van még három másik zenekara, ép, nyilvánvalóan nagyobb tudású zenészekkel, de ott jóval halkabb a siker. Szereti azt is, persze, de az egész más, itt elbűvöli a nagy, kifogyhatatlan lelkesedés, ami a Laciban, a Bandiban, a Janóban és a többiekben lobog, ahogy ők a zenébe mindent félredobva beleállnak. Persze ez Attila feladata is, hogy megmaradjon a kitartás, hogy legyen sikerélmény, koncertek, fejlődés, hogy izmosodjon bennük az akarás, meg az önmagukba vetett hit.

  • Más ez egészen - mondja. - Mert egy átlag zenekarban összeáll 4-5 haver, és azt gondolják, na most zenélünk, híresek leszünk, befutunk. Amikor ez tízből tízszer elmarad, akkor meg mindig meglepődnek. Közel nincs bennük annyi kitartás, mint ezekben a srácokban itt...

Itt majdnem mindenki zeneiskolába  jár. Kemeneczky Laci is. 22 éve tartozik ide, az alapítványhoz, de mióta van a banda, valahogy minden könnyebb, a szíve, meg a feje is kicsit.   

  • Ha a zenekarban vagyok, akkor jól vagyok, akkor nem vagyok feszült. Mert én általában feszült szoktam lenni... - mondja, és egészen a szemem mélyére néz. Csupa őszinte önreflexió, ami belőle jön, én meg arra gondolok hirtelen, hogy mások, az „épek”, sokszor évekig ülik a terápiát, hogy a tükörben ilyen egyszerű valójukban végre meglássák önmagukat.   - Csak hát mindig elrontom a zenéket, amikor játszunk, és az Attila rajta szokott kapni, hogy hazudok. Mert kérdezi, hogy gyakoroltam-e, és azt mondom, hogy igen, pedig nem - folytatja most, egy levegővel, és röpke bűntudattal néz bele Attila megrovó mosolyába. - De segítőkész srác vagyok én, csak néha idegesítő. Főleg az Attilát idegesítem... Meg vitatkozom mindenkivel, és ha azt mondják, hogy maradjak csöndben, én sajnos akkor is folytatom.

És már mondja is tovább, hogy a munka neki a legfontosabb. Hogy van. És hogy pénzt is kap érte.

  • Tudod miért? Mert, ha nem lenne dolgom, ha nem lennék közösségben, lehet, hogy csak csavarognék az utcán. És talán akkor valakik belevinnének a rosszba. Én sosem akarok rosszba kerülni! Meg szeretek is dolgozni nagyon. Sorjázni a szikével.  A vonatokba csinálni az alkatrészeket. De legjobban a kismegszakítókat szeretem. Az elején csak a kapcsolókat raktam össze, aztán az Attila mondta, hogy tanuljam meg az összeszerelést, mert én többre vagyok képes. És tényleg! - Néz körbe, mintha a többieket, sőt, az egész világot szeretné meggyőzni erről. - Már alig csinálok selejtet. Csak öt percenként kimegyek vécére, az a hibám. Hát, ez van. - Aztán felcsillan a szeme: - De az Attilával jól kiegészítjük egymást, mert én pakolok, ő meg gondolkodik!

A többiekből erre kibukik a nevetés, nevetnek magukon, egymáson, az életen. Mindenki dolgozik itt a zenélés, a színház, a tánc mellett, az a sok gyakorlás, próba, fellépés mind a szabadidőből megy, sérültnek, segítőnek egyaránt. 

Mondom most Lacinak, játszák el az ő kedvencét. Pillanatot gondolkodik aztán megy is vissza, a szintetizátor mögé.

  • Figyelj... A Hangadók dal.

„...hol van az egy, és hányszor van az á-moll/ Elhagytad a kottát legalább már százszor/ Szavakból állnak a mondatok, hangokból a dallamok/ Adom a hangot, hogy dúdold el, szeretem mondani, szabadulj fel/ Neked adom a hangot, gyere és énekelj/A zene szabadon szárnyal, repüljünk messze el!...”

Taps, üdvrivalgás.  

  • Ez rólunk szól - mondja aztán tovább Laci. - Attila írta a Janóval és Gergővel az előző zenekarvezetővel. Mindig van valami jó. Vagyok a tánccsoportban is. Meg a színjátszóban. Vagyok mindenhol. A Cseresznyefavirágban vak szamuráj voltam, a negatív hős, aki beleszeret egy lányba, de azt a lányt máshoz adják. Pedig én próbálok neki udvarolni, meg puszikat küldeni, de hát hiába. A végén meg beleszúrom a hasamba a kardot és meghalok.

A földbe fúrja most hirtelen a tekintetét. Nézem, jóképű ember, nagy, sötét szemekkel. Ha nem lett volna az a kis valami, hiba, csavar, ott a központi idegrendszerben valamikor az élete legelején, most kapós férfi lenne. 37 éves. Mit szeretne legjobban, kérdezem. Egy barátnőt, azt mondja, egy olyan igazit.

-        Én nem akarok életem végéig a szüleimmel élni. Próbálkozok én társkereső oldalon is. De hát lehet, hogy az a lány nem beteg, csak én.

  • De te nem is vagy beteg, Laci! - vágják közbe többen is, a társai közül.
  • ...jó - néz most rám, kicsit olyan kérdőn.-  Akkor mi vagyok én? Sérült. Fogyatékos. Meglátna élőben az a lány, és azt mondaná, hogy nem. Hogy szégyellene engem.

Valaki szét is robbantja gyorsan ezt beállni készülő, reménytelen csöndet:

  • Az Andi meg december 9-én Mészárosné Szabó Andi lesz! - mutat az egyik vokálos lányra, akinek ettől csupa piros rózsa lesz arca. A lány meg int a basszusgitáros felé óvatosan: - A Mészáros Bandi... Ő az én vőlegényem.

Három éve jár ide, az alapítványhoz, itt ismerkedtek meg, fél éve pedig össze is költöztek. Ő is járt régen zeneiskolába, meg otthon dúdolgatott a fürdőszobában. A dúdolgatástól mindig megnyugodott. Kérdezem, mi a szerelem. Gondolkodás nélkül sorolja is, mert, hogy a válasz szerinte egyszerű, mint a pofon.

  • Hogy a Bandi őszinte, kedves, rendes, amilyennek egy pasinak lennie kell. Házias. Elkészíti a kávét reggel, és odateszi nekem az asztalra. Tesz a táskámba még cukrot is, hogy nehogy rosszul legyek. Én is odafigyelek rá, ő is rám, hát ez a szerelem.

Bandinak 17 éves koráig nem volt zene az életében, sőt, teljes, néma csönd volt csak. Siketen született. Aztán, 16 évesen azt mondták a szüleinek az orvosok, hogy lenne itt egy műtét... Valami nagy dolgot várok, mikor kérdezem, milyen volt, milyenek voltak az első hangok, a műtét után.

  • A buszok. Azokat halottam először. Meg az orvost, ahogy kérdezte, hallom-e. És akkor azt mondtam, hogy igen. 

 Olyan természetesen mondja ezt, hogy hát, ilyen a világ, egyszer hallja az ember, egyszer meg nem, ez van. Aztán csörgőt adtak a kezébe itt az alapítványnál, később meg kérdezték, nem akar-e basszusgitározni. Akart. És gyakorolt, sokat.  

Mindenki egyetért itt, hogy mióta a zenekar van, sokkal szebb, színesebb lett az élet. Utaznak külföldre is. Szlovénia, Írország, Hollandia... A zenekar nélkül erre esélyük sem lenne. Janó a repülőt mondja most, hogy azon is ültek, hogy milyen csuda érzés volt, ahogy a gép végtelen tempóval rohant, aztán a magasba rántotta önmagát, és őket. És hogy nem kell látni a repülést. Azt érezni kell. Felvetem, milyennek gondolja a többieket. Hogy nézhetnek ki. Nagy csodálkozás lesz aztán erre, most jönnek rá, hogy hát a Janó nem is tudja ezket. Hogy nem látta őket sosem.

  • Na, kinek nagyobb a hasa, az Attilának, vagy a Lacinak...? Mondd, Janó, az Iringó szőke-e, vagy barna...? - Röpülnek a hirtelen kérdések, aztán hamar abba is hagyják. Ahogy eddig is természetes volt, hogy itt mindenki kicsit más, most is az. Hogy - ahogy Attila mondja - itt a nem normális a normális. És Janó már üti is a dobot, és énekel, felfelé az ég felé:
  • „Ilyenek voltunk, vakok és jók...” - Ákos, testreszabva, az eredeti „Vadak és jók” helyett. Mikor az utolsó taktusnak is vége, és a hangulat sokadszor is a tetőfokára hág, a „közönség” kántálni kezd, kezeiket összecsapdossák:
  • Pa-ra-di-csom!

És hasít a dal.  

„Süt a nap, egy felhőn fekszem/rózsaszín napszemüvegben (...) Ez marha jó, repülsz, mint egy léghajó...”

-    Én ültem már léghajón... Marha jón! - állítja aztán Laci, a kongás, és nagy elánnal dől előre. A többiek néznek rá, egy pillanatra kérdőn, aztán már nem. Most ez a valóság. Meg a szeretet, ezt mondja még Laci. Hogy az a legfontosabb, jobb még a léghajónál is. És hogy itt ő nagyon sok szeretet kap a zenésztársaktól.

Attila büszke is rájuk rendesen. Mondja, mennyire meg szoktak lepődni a koncerteken az emberek, amikor belehúznak, hogy elsőre nem is nézik ki belőlük.

  • Múltkor is, Veszprémben játszottunk - meséli. -  Hallom, hogy odaszól egy másik zenekar gitárosa a haveromnak, figyelj, ezek nem is olyan rosszak, csak úgy valami hiányzik... Mire a haverom rávágja, hogy te, hát ezek fogyatékosok! A srác nem hitte el, csak mikor közelebb ment a színpadhoz...  Furcsa dolog ez. Szoktam is mondani onnan fentről, a közönségnek. Hogy nézzétek! Itt vagyunk mi, a fogyatékkal élők, és ott vagytok ti, akik élvezitek a zenénket, szórakoztok, táncoltok rá. Pedig nektek, az épeknek mennyivel könnyebb lenne megtanulnotok egy hangszeren jól játszani. Nekünk ehhez vért kellett izzadnunk, és mégis, mi állunk fenn a színpadon. Lehetünk mi is az az egy...

Egymásra néznek, Janó összeüti a dobverőket, mint egy varázsló a varázspálcáját, egy-két-há, és! Kúszik a Vad fruttik dala mindenki bőre alá, a homlokok mögé:

„Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen/Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben /Korlátok nélkül növekszik egyre/A sztratoszférán át tör a végtelenbe/Lehetek én is, lehetek én is az az egy/Az az egy...”

Sötétedik.  Ahogy zenészek, közönség hömpölyög kifele a zöld falak közül, vissza, a kismegszakítók és kapcsolók fölé, egy vékony fiú hirtelen megfogja a vállam. Lábai, ujjai keresztbe csomózódva, szájában is gabalyodnak a szavak. Mégis értem mindet, akkora bennük a hit, a vágyakozás, és a szomorúság:

  • Tudod, mi leszek majd egyszer én? Kongás! A Hangadók kongása...

 

 

 

Az MGM Alapítvány

A Molnár Gábor Műhely Alapítvány testi, érzékszervi és értelmi fogyatékossággal élő felnőttek nappali intézménye. A nappali ellátáson belül részt vesznek fejlesztő foglalkozásokon, életvezetési foglalkozásokon és színvonalas művészi tevékenységet is végeznek. Az Ambrózia színjátszók drámáznak, míg a Hangadók zenekar akár két órás koncerttel is tud szórakoztatni. Emellett dolgoznak is, szociális és rehabilitációs foglalkoztatás keretén belül. Szőnek, csomagolnak, sorjáznak, és még sok más egyéb tevékenység is szolgálja életüket.

Kapcsolat

Molnár Gábor Műhely Alapítvány

Levélcím: 8400 Ajka, Móra Ferenc utca 30.

Tel: +36-88/213-844

Email: mgma.ajka@gmail.com

Corporate Site - This is a contributing Drupal Theme
Design by WeebPal.